Kálló Éva: 40 ÉVES A LÓCZY

1986. május 28.

A Lóczy, ami a mai naptól kezdve alapítójának, Pikler Emminek a nevét viseli, 40 éves. 1946-ban létesült, mint a főváros egyik csecsemőotthona, egy nagy kert közepén álló kis rózsadombi villában, s itt működik ma is, mint a Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézete, szakterületén az Egészségügyi Minisztérium módszertani-szervező, továbbképző és tudományos-kutató alapintézménye. Külföldi, de olykor hazai látogatóink is meglepődnek a szerény, pirostéglás épület és zsúfoltsága láttán- Nem így képzelték el a Lóczyt. S bár Pikler Emmi életében sokszor álmodott egy célszerűen megépített tágas gyermekintézményhez kapcsolódó, jó munkafeltételeket biztosító, korszerűen felszerelt kutatóintézetről - ami ugyancsak egy nagy kert közepén állna -, ebben az egykor egyetlen háromtagú család számára talán nem szerény otthont nyújtó, de közintézménynek ugyancsak szerény kis házban és annak fából épült  kis melléképületeiben valósította meg azt a komplex intézményt, melynek nevelési koncepciójára, belső szervezetére és működésére egyre többször mint Lóczy-modellre hivatkoznak a nemzetközi szakirodalomban, s melynek vezető gondolatai az alapításakor már közel két évtizedes múltra tekintettek vissza. E gyökerekre való emlékezés nélkül a Lóczy útjának ismertetése nem volna teljes.

A század húszas éveiig kell visszamennünk. A húszas évek Bécsében végezte Pikler Emmi egyetemi tanulmányait és ott szerezte gyermekorvosi képesítését a Pirquet klinikán. Első mestereiként mindig Pirquet professzort és a Mauthner Markhof kórház gyermeksebészetét, Salzer professzort emlegette. Itt tette magáévá a fiziológiának és a prevenciónak azt a szemléletét, amely egész későbbi tevékenységét meghatározta. A fiziológiai kutatás az ő számára nem laboratóriumi kísérletet jelentett, - bár az experimentálásban is szerzett tapasztalatot - hanem az élő szervezet működésének megfigyelését természetes környezetében, ahogy prevención sem elsősorban az egyes betegségekre célzott konkrét megelőző módszerek alkalmazását értette, hanem az egészséges életmód és az egészséges fejlődés részletesen kidolgozott feltételeinek összességét és összhangzó harmóniáját. S bár a pszichoszomatika fogalma még nem volt ismeretes, ahogy a WHO "egészség" definíciója is még majd több, mint 30 évet várat magára, gondolkodásában és tevékenységében kezdettől fogva természetességgel olvad össze, elválaszthatatlanul, a testi és lelki egészség, a testi és lelki fejlődés, az egyén és a környezet kölcsönhatásának a fogalma.

A Pirquet klinikán nemcsak az orvosi polipragmázia mindenféle formája ellen vérteződött fel életreszólóan. A patológia, diagnosztika és terápia mellett lenyűgözte az az érdeklődés, amellyel a professzor a gyerekek életmódja felé fordult, és amire tanítványait és munkatársait is irányította. A fiatal orvosoknak a tápszer- és reformgyermekkonyhai főzésen kívül legelőször az ápolást kellett megtanulniuk, mégpedig annak olyan módját    , ami a csecsemők és a gyermekek számára a lehető legkevésbé kellemetlen. Már ott szigorú szabály volt, hogy még egy beteg csecsemőnek sem szabad egyetlen kanálnyival sem többet enni adni, mint amennyit szívesen elfogyaszt. Amiről - vagy aminek az akadályairól - ma még sok gyermekgyógyászati intézményben csak beszélnek, a beteg gyerekek - betegségüktől és állapotuktól függően - nem kényszerültek ágyban tölteni napjaikat, hanem még a legkisebbek számára is játszósarkokat rendeztek be. A csecsemők öltözéke is eltért az akkor - és még sokáig - szokásostól: alsó végtagjuk szabad mozgása érdekében például nem bugyolálták lábszárukat pelenkába, hanem nadrágformára kötötték a pelenkát, s a gyerekek - a csecsemők is - naponta több órát töltöttek télen is, jól beburkolva - de nem takaróba csavarva, hanem levegőztető zsákban - a szabad levegőn, a klinika kis erkélyein vagy állványokkal erkéllyé alakított ablakaiban.

Már a Pirquet klinikán is úgy érezte, hogy "példamutatóan oldották meg az együttműködést a kisgyerekekkel" (ezek az ő szavai a mozgásfejlődésről szóló monográfiájának előszavából), de még példamutatóbbnak érezte Salzer sebészeti osztályának "első parancsolatát", hogy még a legkellemetlenebb vizsgálatot is el lehet végezni egy csecsemőn vagy egy kisgyereken anélkül, hogy annak sírnia kellene, ha aki azt végzi, elég finoman, együttérzően nyúl a gyerekhez, s törődik azzal, hogy élő, érző és reagálni képes gyerek van a kezében.

De még valamire felfigyelt itt, a külvárosi kórház sebészetén: a baleseti statisztikára. A környező munkásnegyed utcán játszó, szaladgáló, fára mászó, villamosütközőkre kapaszkodó gyerekeinek balesetei között jóval kevesebb volt a fractura és a commotio, mint a város távolabbi, jómódú kerületeiből baleset - rendszerint szobai vagy sétatéri baleset - miatt a neves sebészhez szállított, ügybuzgó nevelőnők nevelte, fegyelmezett vagy túlvédett úrigyerekek balesetei között. Ezt már akkor is annak tulajdonította, hogy a szabadon mozgó gyerek óvatosabb és esni is jobban megtanul, a mozgásában korlátozott, túlóvott gyerek pedig saját képességeit és annak határait ki nem tapasztalva, könnyebben kerül veszélybe.

De a már járó, szaladgáló munkásgyerekek viszonylagos mozgásszabadságát érdeklődéssel követve elgondolkoztatta az, hogy a csecsemők mozgáslehetőségét illetően nincs akkora különbség a társadalom különböző rétegei között az általa addig ismert országokban, Magyarországon, Ausztriában és Olaszországban. A csecsemőket mindenütt hónapokon keresztül pólyában, szűk bölcsőben vagy kiságyban tartották, később karra ültetve hordozták vagy az ágy sarkába vagy magas gyerekszékbe ültették, hogy lássák a világot, majd talpra állították s hívogatva vagy kézenfogva tanították őket járni, s helyhez kötöttnek tartották mindaddig, míg járni nem tudnak. A különbség legfeljebb annyi volt, hogy a magukat haladóbbnak tartó családokban tornáztatták is a csecsemőt naponta néhány percig: karját, lábát hajlították, nyújtották, emelték, lendítették, bicikliztették, tapsoltatták, kezénél fogva vagy megtámasztva ülő helyzetbe húzták, s figyelték, mennyire tudja a fejét megtartani, meddig tud ülőhelyzetben megmaradni támasztva majd támaszték nélkül.

Pikler Emmi kezdettől fogva kételkedett abban, hogy a csecsemőnek ahhoz, hogy a különböző testhelyzeteket felvegye, megtartsa és elhagyja, illetve ahhoz, hogy helyzetét vagy helyét változtassa, hogy ülni, állni, járni megtanuljon, szüksége volna a felnőtt beavatkozására, tanítására, gyakoroltatására, hogy passzív lényből a felnőtt ösztönzésére válna aktívvá, sőt abban is, hogy a beavatkozás gyorsítja a fejlődését, de ha gyorsítaná is, ez előnyt jelentene egész életmódja, fejlődése szempontjából.

Szakmai tapasztalatain kívül tanár-férje haladó pedagógiai nézeteire is támaszkodott, amikor első gyermekük születésekor, a harmincas évek elején elhatározta, hogy fejlődését nem sürgetik, hanem tiszteletben tartják annak tempóját, egyéni ritmusát, kezdettől fogva minden lehetőséget megadnak neki az önálló kezdeményezésre, a szabd mozgásra, önálló játékra. Sosem tették olyan helyzetbe, amit magától nem tudott még felvenni illetve elhagyni, nem végeztettek vele különböző mozgásokat, tartózkodtak attól, hogy mozgásának fejlődését közvetlenül befolyásolják. Ezzel szemben gondoskodtak arról, hogy napjai derűsen, kiegyensúlyozottan teljenek, hogy mindig elegendő alkalma, helye, tere legyen a zavartalan, szabad mozgáshoz - mindig valamivel több, mint amennyit éppen már ki tud használni, - hogy öltözéke ne gátolja tevékenységében, hogy legyenek megfelelő tapasztalatokhoz segítő játékszerei, amelyeket önállóan tud használni, s hogy szülei szeretetteljes gondoskodását érezve legyen kedve mindenfajta próbálkozáshoz, önmaga és a világ megismeréséhez.

Természetesen sosem szánta volna el magát erre a "kísérletre", ha nem lett volna meggyőződve hipotézise igazságáról, arról, hogy a gyerek ilyen körülmények között, a saját ritmusában, saját próbálkozásai útján még jobban megtanul mindent - ülni, állni, járni, játszani, beszélni, gondolkodni, stb. -, mint azok a gyerekek, akiket közvetlenül serkentenek az időszerűnek gondolt különböző fejlődési fokok elérésére.

Minthogy gyermekük fejlődése minden területen megfelelt várakozásainak, Magyarországra visszatérve, családok háziorvosaként ugyanebben a szellemben irányította több mint 100 csecsemő és kisgyerek nevelését. A támasz, amit rendszeres, hosszan tartó megfigyelésein alapuló, nagyon átgondolt és nagyon részletes tanácsaival nyújtott a szülőknek, mindenekelőtt megtanította őket bízni gyermekük fejlődési képességében, tiszteletben tartani annak menetét és ritmusát. Ugyanakkor, a gyerek mozgás- és játéktevékenységébe közvetlenül be nem avatkozva megtanulták, hogyan teremtsék meg és hogyan alakítsák a gyerek maga kezdeményezte és állandóan gazdagodó tevékenységének tárgyi és egyéb feltételeit. Szükségleteinek megfelelően gondosan alakították nyugodt és kiegyensúlyozott életrendjét, tiszteletben tartva alvás-ébrenléti ritmusát, gondoskodva kiegyensúlyozott, de igen egyszerű étrendjéről, amit mindenek előtt a gyerek étvágya határozott meg, s arról, hogy télen-nyáron minél többet tartózkodjon a szabad levegőn. Mozgásába, játékába nem avatkoztak be, nem ösztönözték, nem tanították, nem gyakoroltatták, de helyet a legszűkebb lakásban is biztosítottak hozzá. A szülőkkel való meghitt és játékos együttlétre elsősorban az étkezés, a pelenkázás, fürdetés, öltöztetés adott rendszeresen visszatérő alkalmat. Ilyenkor a szülők sosem siettek, figyelembe vették a gyerek igényeit és reakcióit, a műveleteket olykor lassító közreműködését, együtt élvezték vele mindazt, ami közöttük történt.

Ezeknek az éveknek a dokumentuma Pikler Emmi első könyve, a "Mit tud már a baba?", ami itthon és külföldön összesen tíz kiadásban jelent meg (az utolsó 1985-ben az NSZK-ban), s amelynek "német címe, Friedliche Babys - zufriedene Mütter, Békés csecsemők - elégedett anyák, - mint Binét Ágnes írja, még beszédesebb. Ha a csecsemő békés, az anya elégedett. Elégedettségre csak a békés csecsemő anyjának van oka. A csecsemő pedig csak akkor nyugodt és békés, ha anyja elégedett", fejezi be ezt a gondolatot Binét Ágnes.

Pikler Emmi megállapíthatta, hogy a gyerekek általában derűsek, érdeklődőek, élénkek, tevékenyek voltak, harmonikusan fejlődtek, s jó kapcsolatban éltek szüleikkel, környezetükkel. S elégedettek voltak a szülők is. Noha a Pikler Emmi által sugallt nevelési módszer nagyon igényes volt a szülőkkel szemben, az élet, a környezet körültekintőbb megszervezését igényelte a szokásosnál annak érdekében, hogy a gyerek valóban biztonságban legyen és abban is érezhesse magát, a szülők szívesen fogadták és valósították meg a tanácsokat, büszkék és elégedettek voltak szülői szerepükben. Abban a meggyőződésben és ismételten tapasztalva, hogy gyerekük önálló tevékenysége során, beavatkozásuk nélkül gazdag tapasztalatokat szerez, nem érezték úgy, hogy ahhoz, hogy jó szülőnek tarthassák magukat, állandóan szoros közelségben kell lenniük és állandóan tenniük kell vele valamit. A saját próbálkozásaikkal, önálló tevékenységükkel elfoglalt gyerekek nem igényelték a szülő állandó közvetlen jelenlétét, részvételét, szórakoztatását és segítségét, hiszen nem voltak anélkül tehetetlenek. A szülők pedig a gyerekük derűs önálló aktivitásának láttán és annak értékeinek tudatában lelkiismeretfurdalás és bűntudat nélkül fordulhattak egyéb elfoglaltságuk, saját érdeklődésük vagy akár kedvtelésük felé, - persze látó vagy hallótávolságon belül maradva. Nem érezve magukat gyermekük állandóan kiszolgáltatott rabjának a gyermeküket a maguk játékszerének, örömüket lelték tevékenységének szemlélésében, fejlődésében, a vele való együttlétben és kapcsolatban. Örömmel várták és töltötték az együttlét idejét, nem rosszalkodásként, bosszantásként élték meg, ha azt a gyerek vidám hancúrozásával hosszabbítani igyekezett.

Az egykori Pikler-gyerekek már régen felnőttek, és életükkel, munkájukkal s nem utolsósorban gyerekeik nevelésével, szülői magatartásukkal bizonyították, hogy szüleik annak idején jó támogatást kaptak.

Amikor Pikler Emmi 1946-ban megbízást kapott a Lóczy úti csecsemőotthon megszervezésére és vezetésére, hármas célt látott maga előtt. Lelkesítette az a feladat, hogy bebizonyítsa, hogy ha a szükség úgy hozza magával, - ha jóval nehezebben is, mint a családban - intézményben is meg lehet teremteni azokat a feltételeket, amelyek között testileg-lelkileg egészségesen fejlődhetnek a csecsemők és a kisgyerekek. Biztos volt abban, hogy a feladat megoldásának kulcsát a családi nevelés keretei között és az ott végzett megfigyelések során kikristályosodott elvei és módszerei jelentik, s ez egyúttal még két újabb lehetőséget kínált neki. Ha az intézetben nevelkedő gyerekek jól fejlődnek, ez egyúttal maguknak az elveknek és a módszereknek is próbája: nem lehet többé azt gondolni, hogy az egykori Pikler-gyerekek az elvek és módszerek ellenére fejlődtek jól, minthogy a szülők talán mégsem következetesen alkalmazták vagy valamilyen más módon ellensúlyozták őket. A második cél tehát nevelési rendszerének próbája. A harmadik pedig az, hogy longitudinális megfigyeléseket végezhessen az egészséges csecsemők és kisgyerekek fejlődésére és annak feltételeire vonatkozóan, mégpedig nem kísérleti helyzetben, hanem mindennapi életük körülményei között, de pontosan meghatározott, leírható és ellenőrizhető feltételek mellett.

A célok és az eszközök szorosan összefonódtak. A gyakorlati munka célja, a gyerekek egészséges fejlődése, egyúttal a kutató munka feltétele, hiszen a fiziológiás fejlődés menetét és törvényszerűségeit csak egészséges, jól fejlődő gyerekeken lehet kutatni. Ahhoz, hogy a gyerekek egészségesen fejlődjenek, ki kell dolgozni a családban már kialakított és bevált módszer intézeti alkalmazásának módját, meg kell szervezni a feltételeit és fogékonnyá kell tenni iránta, meg kell rá tanítani alkalmazóit, a gyerekek nevelőit.

Pikler Emmi és egykori segítőtársa, Reinitz Mária vezető gondozónő feljegyzéseiből tudjuk, hogy milyen nehéz körülmények között indult a munka a kezdetben mindössze 35 férőhelyes csecsemőotthonban. A felszerelésről: "Minden szobában fehér kórházi ágyak kemény párnával és kemény takaróval felszerelve. Egyedül a világoskék hálózsákok szépek. Reggelenként hűvös van és a gyerekek lábára nincs mit húzni. semmiféle papucs vagy anyag, amiből papucsot lehetne készíteni. Fürdővizet lent a konyhában kell melegíteni és onnan felhozni. Tejkonyha nincs." "A konzervdoboz-bögrékből próbálok legalább 10 darabot külön tartani, ami csak a gyerekeké legyen - írja Reinitz Mária. Mércés pohár nincs, pedig állandóan kérek. Július 26-án küldtek a központból két átalakított konzervdobozt, amibe 6 rovátkát húztak; persze, alá kellett írni, hogy átvettem két mérőpoharat. De ezzel nem lehet pontosan mérni, marad továbbra is a mérőkanál, ami ha nincs egész tele, 150 g. Nehezen lehet ilyen körülmények között pontos munkát kívánni."

S kiktől kívánják a pontos munkát? "A szakácsnőt úgy mutatták be, írja Pikler Emmi, hogy igazi úrinő, a takarítónő addig csak igazi úriházaknál takarított, és a házfelügyelő, aki a ház régi gazdájától maradt itt, szintén az úri társaság után vágyódott. Amikor az ajtókra átnéző ablakokat vágtunk. a haját tépte, és a kivágott fadarabokat buzgón félrerakta, hogy majd el tudjon számolni a gazdájának." Újból Reinitz Mária naplójegyzeteiből: "3 hét alatt két takarítónő és két mosónő meg a konyhalány hagyott itt. Most egy takarítónő van, aki alig dolgozik: kicsi a fizetés, ezért nem érdemes. A koszt is kevés. A mosónő azért vállalja a munkát, mert a kislányát itt tartjuk. … A tejkonyhás mindig mondja, 'hogyne-hogyne, pontosan úgy csinálom, ahogy mondod, csak menj fel nyugodtan'. Aztán, ha lemegyek a konyhába, forró víznek nyoma sincs. A répalé készítéséhez való ruha nincs kifőzve. Ugy látszik, nem tudom megértetni ennek a fontosságát. Most ugyan megcsinálja, de biztos fölöslegesnek tartja és így, ha lehet el is mulasztja."

De a legnagyobb gond a gondozónők. Pikler Emmi: "Kimondhatatlan nehézségekkel küzdöttünk a legszükségesebbekért, de még jobban azért, hogy jó munkát végezzünk- A gondozónők idegenkedtek a számukra idegen stílusú munkától". Reinitz Mária: "A gondozónők tele bizalmatlansággal. A munka nem sok, de eszükbe sem jut az a lehetőség, hogy valamit gondosan és figyelemmel is lehet csinálni. A gyerekeket nem ellátják, vagy gondozzák, hanem "letisztáznak", "leetetnek", lehetőleg percek alatt, minél kevesebb mozdulattal, de ha egy mód van rá, ezt is a kismamákkal vagy más segédszemélyzettel végeztetik. A gondozónő dolga a fehérnemű "kezelése", mert ezt "kezelni" kell, kiadni, átvenni és örökké számolni, beírni. Így aztán nem jut idő a gyerekekre."

Ez nem megy így sokáig, hiszen Pikler Emmi, de Reinitz Mária sem azért vállalta ezt a munkát, hogy rossz hagyományokat folytasson: a harmadik hónapban kicserélték az egész gondozónői gárdát. A szakképzett nővérek helyett alig iskolázott, szakképzetlen, de a gyereknevelés iránt érdeklődő fiatal lányokat vettek fel, akiket ők tanítottak meg a gondozásra, mégpedig annak olyan módjára, hogy a gyerek - a legfiatalabb csecsemő is - jól érezze magát közben. Megtanították ezeket a lányokat az etetés, a pelenkázás, a fürdetés, az öltöztetés pontos, egységes módszerére, éppen azért, hogy ne kelljen kapkodniuk a műveletek során, hogy jobban tudjanak figyelni minden egyes gyerek egyéni igényeire, s egyéni szükségleteiket számontartva, jelzéseiket figyelembe véve, azokra reagálva, gyöngéden gondozzák őket. Megtanították őket a gondozás tapintatos, finom mozdulataira, de különösen arra, hogy a gyerek - bármilyen korú is -, érzékeny mindarra, ami történik vele. érez, figyel, tapasztal és megérti a dolgokat, vagy mindenesetre idővel meg fogja érteni, feltéve, hogy lehetőséget adnak rá neki.

Megtanították őket arra, hogy figyeljék meg a gyereket, próbálják megérteni, mit fejez ki a testtartásuk, a tekintetük, egy-egy mozdulatuk, hangjuk, s a gondozásra elegendő időt szánva, sosem sietve, egyéni igényeikre válaszolva elégítsék ki szükségleteiket. Beszéljenek gondozás közben a legkisebb csecsemőhöz is, szavukkal geszttusaikkal készítsék elő mindarra, amit tesznek és ami történik vele. Figyeljék, hogyan reagál beszédükre, mozdulataikra, adjanak lehetőséget részvételére, segítő mozdulatokra vagy tiltakozásra. Ne ellenkezését legyőzve bánjanak vele, ne kényszerítsék semmire, hanem arra törekedjenek, hogy a gyereknek kedve legyen megtenni, amit kívánnak tőle.

S hogy az egy-egy - általában 10 tagú -gyermekcsoportban egymást váltó három gondozónő, a gyerekeket jól ismerve, egységesen dolgozzon, kezdettől fogva egyéni füzetet vezettek minden gyerekről, feljegyezve nemcsak azt, hogy mit és mennyit evett, mennyi a súlya, stb., hanem mindazt, ami történt vele és amit megfigyeltek vele kapcsolatban.

A figyelem nem korlátozódott a gondozási szituációra. A három-négy hónaposnál idősebb csecsemők csak alvás- és pihenőidejüket töltötték ágyban. Ébrenléti idejükben közös játszóhelyen tartózkodtak, a szobában vagy a szabadban, hempergőben vagy elkerített területen, egyszerű, de változatos tárgyakkal körülvéve, amelyekkel önállóan, a felnőtt segítsége, beavatkozása nélkül tudtak játszani. Soha nem tették őket olyan helyzetbe, amit maguktól még nem tudtak felvenni vagy elhagyni, nem ültették, nem állították fel őket sem az ágyukban, sem játszóhelyükön, sem gondozás közben, nem is ösztönözték őket arra, hogy fejlettebb mozgást végezzenek, mint amire érettek, azaz, mint amit maguktól, saját próbálkozásaik útján, önállóan, segítség nélkül végeznek.

De figyelemmel kísérték és örömmel regisztrálták a próbálkozásokat s a fejlődés minden apró megnyilvánulását. Egyre inkább tapasztalták és megértették, hogy az egészséges, kiegyensúlyozott csecsemőnek és kisgyereknek nincs szüksége arra, hogy mozogni, játszani tanítsák, hanem önmaga és környezete iránt érdeklődve, saját önálló próbálkozásai útján, a kitartó kísérletezésben, az annak során szerzett tapasztalatokban örömét lelve fejlődik a legharmonikusabban. De tapasztalták és megértették azt is, hogy a gyerek tevékenységi kedve - az egészséges életmód, a jól átgondolt élet- és napirend, a megfelelő tárgyi feltételek, megfelelő hely, játékszer, öltözék, stb. mellett - nagymértékben függ attól, hogy mennyire örömteli, meghitt és biztonságot adó a felnőttel - a jól ismert felnőttel - való együttlét gondozás közben. S tapasztalták és megértették e két tényező - a gyerek önálló tevékenysége és a személyes kapcsolatot megalapozó bánásmód - közti szoros összefüggés másik oldalát, s ezen keresztül a két tényező elválaszthatatlan voltát is: csak akkor tudnak igazán kellő időt, figyelmet, érdeklődést szentelni az éppen gondozott gyereknek, azaz örömteli, meghitt és biztonságot adó együttlétet nyújtani neki, ha tudják, hogy a többi gyerek ezalatt nem várakozik tétlenül, hogy sorrakerüljön, nem sír vagy nyöszörög elhagyottan, segítségre várva, hanem jó kedélyállapotban, derűsen, saját érdeklődését követve tevékeny: mozog, játszik, ismerkedik saját képességeivel és az őt körülvevő világgal, megtanul egyre fejlettebb módon cselekedni, helyzetén és helyén változtatni, a tárgyakkal bánni és társaival együtt élni. Megtanulták és megértették azt is, hogy - Pikler Emmi szavaival - "egészen másfajta tudásra tesz szert az a gyerek, aki önálló kísérletei révén jut el valamihez, mint az, aki készen kapja a megoldást", de azt is, hogy a gyerek önálló tevékenységébe való be nem avatkozás nem jelent magára hagyást: egy-egy tekintetváltás, szóbeli kommentár, a bajba jutott megsegítése, az örülővel együtt örülés azt sugallja a gyereknek, hogy ő fontos, számontartott, megbecsült személy.

Az a két alapelv tehát, amely Pikler Emminek a családok nevelőmunkájának támogatása során kidolgozott nevelési módszerének alapját képezte, az intézményben még fontosabbá, egymást kölcsönösen feltételező együttessé, a munka vezérfonalává vált.

Itt jelenlevő vendégünk, Genevičve Appell és szerzőtársa, Myriam David pszichiáter - akik intézetünk munkájáról mindmáig a legátfogóbb ismertetést és a legalaposabb elemzést írták "Lóczy ou le maternage insolite" című, Nyugat-Európában nagy érdeklődést kiváltó könyvükben - e két alapelvet megfigyeléseik és az azokhoz kapcsolódó  beszélgetések alapján két további alapelvvel összefonódottnak látták. Az ő megfogalmazásuk szerint, és ezt mi is elfogadtuk, a Lóczy munkatársainak tevékenységét négy alapelv hatja át és irányítja, megbonthatatlan, koherens egységben, úgy, ha bármelyikük elhanyagolódna, nem valósulhatna meg egészében a többi sem:

    - a gyerek saját kezdeményezésén alapuló önálló aktivitásának értékelése,

    - a gyerek stabil személyi kapcsolatainak, ezen belül egy kiemelt személyhez fűződő kapcsolatának és a kapcsolat jellegzetes formájának és tartalmának támogatása,

    - állandó törekvés arra, hogy minden egyes gyerek, önmagát mint személyt jónak megélve, fejlődési fokának megfelelően kiismerje magát helyzetében, személyi és tárgyi környezetében, az őt illető eseményekben, a jelenben, közeli és távoli jövőjében,

    - a gyerekek szomatikus egészségének elősegítése és fenntartása, ami részben alátámasztja az előbb említett elvek megvalósítását, de egyúttal következik is azoknak jó alkalmazásából.

Valóban a négy alapelv együttese határozza meg az egyes gyerekek, a gyerekcsoportok életének szervezetét és az egész intézet nevelési légkörét.

Az elmondottakból talán kitűnik, hogy a Lóczy úti csecsemőotthonban valami egészen új indult el. Nem kis bátorság és nagyon határozott meggyőződés és tudás kellett ahhoz, hogy akkor, amikor még nem váltak ismeretessé, illetve még meg sem jelentek Spitz, Aubry, Bowlby és Robertson munkái a családot nélkülöző csecsemők és kisgyerekek életét, alakuló személyiségét fenyegető veszedelmekről, Pikler Emmi tudatosan és gyökeresen szakított a kórház- és menhelytípusú intézmények hagyományaival, ahol a csecsemők és a kisgyerekek életének keretét és az őket ellátók tevékenységét a személytelen rend, a minél gyorsabb ún. szakszerű ellátás, a fertőzéstől, a betegségektől és a balesetektől való félelem szabta meg. Ehelyett a jó kulturális színvonalon élő családokénak megfelelő higiénés követelményeket betartva s a gyerekek jó egészségi állapotának feltételeit megteremtve, anélkül azonban, hogy a családok spontán érzelmi légkörét akarta volna utánozni, megvalósította azokat a személyi és tárgyi nevelési feltételeket, belső szervezeti struktúrákat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az intézetben felnövő gyerek kapcsolataiban és egyre gazdagodó tevékenységében is kompetensnek érezve magát, egyre jobban kiismerje magát a tárgyi világban, valamint a szűkebb és a tágabb környezetében élők hozzá és egymáshoz való viszonylataiban, nyitott legyen új ismeretek befogadására, képessé váljon tartós és mély érzelmi kapcsolatok kötésére és aktív szociális beilleszkedésre.

A "Lóczy-modell" tehát alapvonalaiban és a gyakorlat sok itt most nem ismertetendő részletében már az induláskor kialakult. Arra, hogy kívülről nem kísérte osztatlan bizalom és lelkesedés, csak egy utalás Pikler Emmi feljegyzéseiből: "Jó ideje nem utaltak be hozzánk gyereket. Azt a hírt terjesztik, hogy ez csak egy kísérleti intézet, és nem is fog sokáig fennmaradni, talán még 5-6 hónapig, és tovább semmi esetre sem."

Hát fennnaradt!

S ha úgy tetszik, kísérleti intézet maradt a szónak abban az értelmében, hogy mind a mai napig folyik a módszer finomítása, az egymással összefüggő részletek aprólékos kidolgozása, a célok, a feltételek, a módszerek kritikus elemzése, fejlődési folyamatoknak, különféle környezeti hatásoknak, a gyerekeknek a felnőttekhez és egymáshoz fűződő kapcsolatai alakulásának tanulmányozása, fogalmak tisztázása. A vizsgálat alá vont kérdések többségét a gyakorlati élet, a gyerekek viselkedésének, fejlődésének megfigyelése veti fel, s a kutatás eredményeit a gyakorlat szigorú próbájának vetjük alá. A gyakorlatot elemző és a gyakorlatban közvetlenül felhasználható eredményeket adó kutatások mellett sikerült hozzájárulni egyes alapvető fejlődési dinamizmusok és más folyamatok tisztázásához. 

Nem kísérleti intézet azonban a Lóczy abban az értelemben, hogy a gyerekek sosem tárgyai semmiféle kísérletnek. Életmódjukat, körülményeiket még rövid időre, átmenetileg sem változtatjuk meg valamilyen kutatás érdekében, hiszen ezzel gondozási-nevelési elveinket sértenénk meg, s egyúttal már nem is vizsgálhatnánk azokat a jelenségeket, amelyeknek tanulmányozására körülményeink szinte egyedülálló lehetőséget adnak.

Bár a gyakorlatot közvetlenül alátámasztó és segítő megfigyelés és a gyerekek fejlődésének, valamint a gondozási és nevelőmunkának dokumentálása kezdettől folyt, kiterjedtebb módszertani és kutató munka akkor vált lehetővé, amikor a Lóczy 1961-ben Módszertani Csecsemőotthon, majd 1964-ben az Egészségügyi Minisztérium Csecsemő- ás Kisgyermekgondozási és Nevelési Módszertani Intézet lett. (Időközben a férőhelyszám 70-re, majd 56-ra módosult.) 

Ezekben az években készült el az egyes részleteiben előzőleg már több kiadásban megjelent gondozónő-tankönyv átdolgozott és erősen bővített kiadása, "Az egészséges csecsemő és gyermek fejlődése és gondozása", amit a "háromkötetes"-ként vagy a "kék könyv"-ként szoktak emlegetni, s amin bölcsődei és csecsemőotthoni gondozónők generációi nőttek fel, továbbá az ugyancsak háromkötetes Neveléstan-jegyzet. Ezekben az években dolgoztuk ki az akkor önálló gondozónőképzés szakiskolai és szakközépiskolai tantervét és tematikáját, ami a szakképzésben azóta bekövetkezett változások során készült tantervek bázisanyaga maradt. Ugyancsak ezekben az években tartottuk az OTKI-val az első 2, majd 3 hetes bölcsődeorvosi továbbképző tanfolyamokat.

1970-ben váltunk a Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézetévé.

Addig munkánk eredményeit csak a Lóczy gyerekeken tudtuk lemérni: a gyerekek fejlődésének megfigyelése és a három nagyobb lélegzetű katamnesztikus vizsgálat - köztük egy az Egészségügyi Világszervezet támogatásával - hitelesítette a koncepciót, az alapelveket és a módszereket.

Az ország csecsemőotthonainak adott szakmai-módszertani támogatás arra a kérdésre adhat választ, hogy az, ami a Lóczyban történik, személyekhez kötötten egyedi, megismételhetetlen-e vagy pedig valóban olyan modell, amelynek legfontosabb elemei másutt is koherens egésszé válnak és a kívánt eredményre vezetnek.

Éppen 15 éve, 1971-ben ismerkedtünk meg az akkor 63 épületben lévő 43 csecsemőotthonnal. Különböző színvonalakon működő intézeteket, helyenként jó szándékú törekvéseket, másutt tetszetős, de zsákutcába vezető megoldásokat, többségében azonban súlyos állapotokat találtunk. A legtöbb intézetben a gyerekek többsége a hospitalizmus különböző fokait mutatta. - Az elmúlt 15 év alatt 290 alkalommal szálltunk ki az azóta 52 telephelyen működő 36 csecsemőotthonba, évente 60-80 vezetőt és munkatársat fogadtunk egyéni továbbképzésre, háromszor tartottunk kéthetes továbbképző tanfolyamot a vezető szakdolgozóknak, négyszer háromnapos bentlakásos konferenciát az orvos és nem-orvos vezetőknek, pszichológusoknak, pedagógusoknak. 16 módszertani útmutatót dolgoztunk ki a csecsemőotthoni nevelés különféle kérdéseiről.

Volt-e hatása a befektetett munkának? Kétségtelenül van olyan intézet, amely ellenállt minden tanácsnak, de a többség jó partnernek bizonyult a közös gondolkodásban. 1971-ben nem gondoltuk, hogy 15 év alatt ekkora utat lehet bejárni. Azt ma már mindenütt fontosnak tartják, hogy egy-egy gyermekcsoport és benne a gondozónői gárda stabil legyen, hogy igazi személyes kapcsolat alakuljon ki a gondozónő és a gyerek között, hogy a gyerekek ne tétlenkedjenek az ágyban, hanem bőven legyen lehetőségük mozgásra, játékra. - Néhány intézetben ugyan az átvett formákat még nem mindig sikerül megtölteni tartalommal, helyenként döcög még a meghitt gondozási hangulat, néha még csak jelszó szerűen hangzanak el a helyes törekvések, - s a valódi tartalmat nélkülöző szavak, jelszavak veszélyes dolgok. De ma már a 15 év előttinél jóval magasabb követelményeket támasztva is nyugodtan mondhatjuk, hogy csecsemőotthonainknak legalább a fele kiállja az összehasonlítást az általunk ismert s ott jónak tartott külföldi csecsemőotthonok többségével, s közülük néhány a legjobbakkal is.

Katamnesztikus vizsgálatai a csecsemőotthonoknak nincsenek, de csaknem minden látogatásunk során megállapíthatjuk, hogy a gyerekek sokkal jobb állapotban vannak, arckifejezésük egyénibb, derűsebb, és jóval tevékenyebbek, jobban hasonlítanak a családban nevelkedő gyerekekre, mint nem 15 év előtti, hanem 3-4 év előtti elődeik ugyanabban az intézetben.

A Lóczyba alapításától a mai napig összesen 2087 gyerek került felvételre, többségük újszülöttként vagy fiatal csecsemőként. Gondozottaink általában valamivel több, mint egy harmada 2500 g-nál alacsonyabb születési súllyal, legnagyobb részük 2500 és 3000 g közötti születési súllyal. Különösen az utóbbi években,  a 3000 g feletti születési súly ritkán, 3500 g feletti pedig csak kivételesen fordul elő. Gyermekpopulációnk születési súly szerinti megoszlása azzal párhuzamosan tolódott el az alacsonyabb születési súlycsoportok irányába, ahogy a beutalási indok szerint is eltolódás következett be. Míg az első 20-25 évben a gyerekek 15-20%-a került szociális okból, rendszerint szoptató anyjával felvételre, a többiek nagy többsége anyja tuberkulózisa vagy halála miatt, az utóbbi másfél évtizedben az utóbbi két beutalási ok gyakorlatilag eltűnt: gondozottaink csaknem kivétel nélkül zilált körülmények között élő, szétesett vagy létre sem jött családok gyermekei. - A Lóczyt elhagyó gyerekek többsége családba kerül. Régebben döntő többségük hazakerült saját vérszerinti családjába, s kisebb része örökbefogadó szülőkhöz. Az ép, nem fogyatékos gyerekek közül csak azokat helyeztük a felső korhatár betöltése után más intézetbe, akiket szüleik nem tudtak hazavinni, de több-kevesebb rendszerességgel tartották velük a kapcsolatot, így örökbeadhatóvá tételük nem jött szóba. Az utóbbi években ez az arány megfordult: távozó gondozottainknak csak mintegy a negyedrészét vitte haza vérszerinti hozzátartozója. 70-75%-ukat örökbefogadták. Az utolsó években lehetőséget kaptunk a gondozási korhatár felemelésére: azokat a gyerekeinket, akiknek sorsa 3 éves korig  nem rendezhető haza- vagy örökbeadással, 6 éves korukig nevelhetjük. Így megkímélődnek környezetük és életmódjuk gyökeres változásától egy olyan életkorban, amelyben ezt a változást nem tudják személyiségfejlődésük sérülése nélkül feldolgozni. A stabilitás és folytonosság fenntartása mellett területi óvodába járva viszont lehetővé válik, hogy bekapcsolódjanak családban nevelkedő kortársaik közösségébe.

A gyerekeknek az áthelyezéstől való megkímélése mellett lehetőségünk van nevelési elveinknek 3 évesnél idősebb gyerekek nevelésében történő alkalmazására és az ezzel kapcsolatos módszerek kidolgozására. Tapasztalatainkkal és vizsgálati eredményeinkkel alátámasztott módszertani segítséget adhatunk azoknak a csecsemőotthonoknak, melyekben megvannak a korhatár kiszélesítésének a feltételei, amellett tapasztalatokat szerezhetünk a világszerte problémát okozó ún. késői örökbeadások jó előkészítésében is.

A befejezéshez közeledve szeretnék még megkísérelni választ adni arra a kérdésre, hogy a "Lóczy-modell", ami a családból, a családi nevelésből indult el, tapasztalataival, tanulságaival beszorul-e a csecsemőotthonok falai közé. Ugy gondoljuk, hogy nem.

Nemcsak azért nem, mert nevelőmunkánk során arra igyekszünk felkészíteni a gyerekeket, hogy egészséges személyiséggel, szoros kötődésre készen és a világ iránt nyitottan illeszkedjenek be abba a családba, amely őket tovább neveli - akár vérszerinti, akár örökbefogadó családról van szó, s váljanak majd maguk is családalapításra, gyermekük nevelésére képes, érzelmileg, szociálisan és morálisan érett emberekké, akik kitartóan tudnak küzdeni a maguk elé tűzött célokért, tudnak önállóan gondolkodni, tudnak akarni, a maguk világában felelősséggel dönteni, de alkalmazkodni is mások érdekeihez és a társadalom reális és érthető követelményeihez.

Ugy gondoljuk, hogy tapasztalatainknak ennél közvetlenebb kapcsolata is van a csecsemőotthon  kívüli világgal és a családi neveléssel. Pontosabban: tapasztalataink, tanulságaink és felismeréseink - mutatis mutandis - a családban nevelkedő gyerekekre is érvényesek.

Ennek csak egyik megnyilvánulása, hogy a védőnők az ország több megyéjében eredményesen használják a Lóczy fejlődési táblát a családok nevelési kultúrájának emelésére, a gyermekre figyelő, egyéniségét és egyéni sajátosságait figyelembe vevő, megértőbb, türelmesebb, valódi szükségleteinek megfelelő környezet és bánásmód kialakítására törekvő szülői magatartás támogatására.

Talán kevesebb volna az érzelmi félreértés szülő és gyerek között s a tévút a családi nevelésben, ha a szülő ás a csecsemő korai kapcsolatát nem szűkítenék le az ölbentartásra, hordozásra, majd az együttjátszásra, tanítgatásra, hanem a testi kontaktus formái közül a gondozást, amivel a gyerek fiziológiai szükségleteit elégítik ki - melyek ebben a korban nem különülnek el a pszichés szükségletektől - nem egyszerű technikai műveletnek, hanem kezdettől fogva kommunikációs eseményekkel teli együttlétnek tekintenék, s a csecsemőt nemcsak a gondoskodás tárgyának, hanem a történések befolyásolójának, a kapcsolat alakítójának is, partnernek, aki akkor érzi legjobban szülei szeretetét, ha szükségleteit figyelembe véve a lehető legjobban gondozzák.

Ugyanígy veszélyes tévutak elkerülésére adna lehetőséget, ha az utolsó évtizedekben az újszülöttek és fiatal csecsemők hallatlan tanulási kapacitásáról végzett megfigyelések nem arra vezetnének, hogy a lehető legkoraibb időponttól kezdve leleményesen és fáradhatatlanul tanítsák ás kondicionálják őket részben olyasmire, amit saját kezdeményezésükre, önállóan jobban megtanulnának, valóban a magukévá tennének, részben olyasmire, amit csak a felnőtt kedvéért, értelmét fel sem fogva produkálnak - ha mégoly tetszetős is a ma már nemcsak pápá-t integető vagy tapsoló, hanem a Bach zenéjét a modern zenétől megkülönböztető vagy a Suzuki módszerrel hegedülni megtanított vagy éppen a medencében úszó néhány hónapos csecsemő. Azok a korábban fel sem tételezett képességek, amelyeket a kutatások már az újszülöttekre, sőt a magzatra vonatkozóan bebizonyítottak, nemcsak a korai taníthatóságra inspirálhatnak, hanem megerősíthetik a bizalmat a csecsemő önálló tanulási képességében is.

A szociális szituáció kétségtelenül tartalmaz kisgyermekkorban is rendkívül fontos tanulási lehetőségeket, amelyek nemcsak a szociális viselkedésre, egyes tárgyak, eszközök társadalmi és egyéb hagyományok által szabályozott használatának elsajátítására vonatkoznak. Azonban a felnőtt kezdeményező és módosító részvétele nélküli, kötetlen játék- és mozgástevékenység - a saját felelősségre végrehajtott viselkedés - a csecsemő ás a kisgyerek tanulásának mással nem helyettesíthető speciális lehetőségeit tartalmazza. Mozgásának irányításában, önmagában és a környezetéről való tapasztalatszerzésben a csecsemő - mindenkori viselkedési repertoárját felhasználva - képes kompetens cselekvésre, önálló tanulásra.

Önállósága, autonómiája kibontakoztatásához az érzelmi biztonságot nyújtó kapcsolaton kívül az is szükséges, hogy önálló cselekvései révén is kompetencia élményhez juthasson. A felnőtt tanító, módosító beavatkozása a csecsemő mozgásába,  játékába nemcsak az autonóm szituációt zavarja meg - a gyerek érdeklődését saját célkitűzésével helyettesítve -, hanem mesterségesen fokozza a gyerek függőségét, míg az autonómiát tiszteletben tartó attitűd a kisajátító s egyben autokrata szülői magatartás helyett egymásra figyelő, egymásban bízó szülő-gyerek kapcsolatot alapoz meg.

Eddigi munkánk alapján, Pikler Emmi mozgásmonográfiáján kívül, ami hazai, francia-, olasz- és spanyolországi kiadása után most az NSZK-ban áll közvetlenül megjelenés előtt, a Lóczy munkatársainak kevés híján 200 közleménye jelent meg hazai és külföldi szakfolyóiratokban, tanulmánykötetekben és kézikönyvekben, nem számítva az ötnyelvű mozgás-terminológiát, az eddig 34 kötetes "Előadások, Közlemények, Dokumentumok" c. házi kiadványsorozatot, valamint a tankönyveket, jegyzeteket, amelyeket írtunk és szerkesztettünk illetve amelyeknek írásában résztvettünk, továbbá az oktatásban és továbbképzésben is felhasznált filmjeinket, fotó, diapozitív és legújabban video-dokumentumainkat is.

Talán nem szerénytelenség azt gondolni, hogy a csecsemők és kisgyermekek intézményes nevelésének valamint a káderképzésnek gyakorlati segítésén kívül szolgáltattunk adalékokat a gyermekorvoslás, ezen belül elsősorban a szociálpediátria valamint a gyermek- és ifjúságvédelem mellett a fejlődés-, a pedagógiai, a gyógypedagógiai, a társaslélektan s talán még a klinikai gyermekpszichológia számára is.

Emellett az Anyák Könyvén kívül, amelynek első kiadása 1954-ben, átdolgozott és bővített tizenegyedik kiadása az elmúlt évben jelent meg, egészségnevelő és pszichológiai-pedagógiai ismeretterjesztő könyveink, brosúráink és egyéb írásaink száma meghaladja az ezret.

Beszámolómban többet foglalkoztam eredményeinkkel, sikereinkkel, mint gondjainkkal, nehézségeinkkel. De talán egy ilyen ünnepi megemlékezés alkalmával az érthető és megbocsátható. Nem jelenti ez azt, hogy nem volnának nehézségeink - s most nemcsak külső vagy anyagi nehézségekre gondolok.

Legfontosabb céljainkat sohasem tévesztjük szem elől, de a magvalósítás nem mindig egyenes vonalú, nem mindig történik botladozások, tévedések nélkül. Ahhoz, hogy minden egyes gyerek mindig megkapja mindazt, ami kiegyensúlyozott testi-lelki fejlődéséhez szükséges, ahhoz, hogy másoknak adott tanácsaink hitelesek legyenek, ahhoz, hogy kutatásaink valódi, létező mechanizmusokat, valódi, létező összefüggéseket derítsenek fel, folyamatosan és naponta szembe kell néznünk még nem tisztázott vagy még meg nem oldott problémákkal, meg kell tudnunk különböztetni azt, amit már elértünk, attól, aminek elérésére még nem törekszünk., 

Elveink és gyakorlatunk koherens volta megóv bennünket a nagy tévedésektől, de a legnagyobb veszély, aminek az elkerülésére állandóan törekszünk, hogy se a sikerek, se a kudarcok ne tompítsák el a problémák iránti érzékenységünket, ne engedjünk a kísértésnek, hogy nem létezőnek vagy jelentéktelennek minősítsük őket, s így megoldásukra ne törekedjünk. Ellenkezőleg: legfőbb erőnk talán abban van, hogy megpróbálunk mindig őszintén és kritikusan szembenézni gyengeségeinkkel, kisebb-nagyobb kudarcainkkal, s így keresni a továbbvezető utat.

Sokan vagyunk a szembenézők. Egész beszámolómban nem említettem neveket az alapítóén és első segítőtársáén kívül. Ez nem volt véletlen. A Lóczyban - vagy most már a Pikler intézetben - mind a gyakorlati, mind a módszertani, mind a területi, mind a kutatómunka területén összehangolt, egységes csapatmunka folyik.

Jó csapat.

Itt mondok köszönetet a csapat minden régi és jelenlegi tagjának, s mindazoknak, akik munkánkat segítették.

Detail 2

Mauris id fermentum nulla. Donec eu est non lacus lacinia semper. Mauris egestas at nibh nec finibus. Quisque congue porttitor ullamcorper.

Detail 3

Donec eu est non lacus lacinia semper. Nullam sit amet nisi condimentum erat iaculis auctor. Maecenas non leo laoreet, condimentum lorem nec, vulputate massa. Donec ac fringilla turpis. Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.